Lehet úgy létezni, hogy egyszerre legyen jelen az emberben az igazi békesség, és az ürességnek a feneketlen mélysége?

Asszem igen.
Csütörtökön ezt éreztem, és ma is.

A nyomort mindig másoktól kapjuk. Jelen esetben pasiktól.
A férfiakkal csak a baj van.

De ahogy visszagondolok azokra a pillanatokra.. ahogy rám nézett. Csak azért nem vesztem el, mert az már korábban megtörtént.
Ciki vagyok, ez van.
Ha csak egy napra valóság lehetne.. csak egy napra.
És most jöjjön a szenvedés, amíg nem láthatom újra.

A másik férfit régen elveszítettem, esélyem se volt. De a mai után mégis kicsit enyhült a gyász. Olyan meghitt pillanat volt, hogy tisztán éreztem, nem csak ketten vagyunk ott.
Ez más fajta szenvedés. Ez békésebb.


Mivel amúgy is szóba kerültek a srácok, és a hangulatomhoz is passzol...

A mai napom elég nehezen indult. Mondjuk az az igazság, hogy elég morgós vagyok az utóbbi időben.. lásd a tegnapi menekülést itthonról. Na mindegy.

De egész jól telt a nap, sőt, a vége jobb lett mint reméltem. Persze nyakunkon a szünet - ami max az ovisoknak lesz az, mert én be vagyok táblázva.. ez a kb. "meghalni sincs időm" verzió.
Viszont ma nem nagyon gondoltam rá. Annak úgyis holnap lesz a napja. Ezzel a gondolattal vígan elvoltam, meg persze töriztem, mert már ég a pofám ( büszkén kijelenthetem, hogy haladok ;) ). Erre haza jövök, és azzal kell szembesülnöm, hogy a sors ismét közbeszólt. 
Jött egy visszautasíthatatlan ajánlat - én pedig belebetegedtem volna, ha lecsapják a kezemről. Most hogy már biztosan az enyém, jön a rosszabbik része.
Mi lesz, és hogy lesz..? És mi lesz ezek után? Hajlok rá, hogy bővítsük a dolgokat, de közben folyton rettegek, hogy lebukom. Túl sokszor merül fel a neve. Ennek jó vége nem lehet. 
Azon gondolkozom, hogy végül is miért történik mindez? Velem van a gond? 
Hát nem éppen egy hétköznapi eset, de van olyan őrült, mint bárki másé. 
De ha nem én generálom, akkor ki, vagy mi? 
Nincsenek válaszok.

Az őrület már így is túlságosan elragadt..
lehúzott a mélybe.
Már csak az a kérdés, hogy ott maradok-e?
vagy..

nem, erre gondolni sem merek. 
Túl fájdalmas, ha nem sikerül. 

Na végre itthon..

igazság szerint már egy ideje itthon vagyok, de nem nagyon tudtam hogy mit írhatnék. 
Most se vagyok sokkal okosabb, de a mai nap legalább kicsit jobb volt, mint az utóbbi néhány.
Persze azt is mondhatnánk, hogy azért mert Ő is ott volt.. és ez így is van - részben. 

A mosolyától kikészülök. A tekintete pedig egyenesen a lelkemig hatol - ha van nekem egyáltalán olyanom, amit erősen kétlek, mindegy, nem is számít. 
De mégsem tetszik amit látok. Olyan furcsán néz rám, és fogalmam sincs hogy mit gondol valójában. 
Úgy néz rám, mint egy kislányra - akire még vigyázni kell. Ebben az a furcsa, hogy másokra nem így néz. Most vagy az van, hogy az újdonság erejével hatok rá..
vagy pedig átlát a szitán. 
Ettől komolyan tartok. Persze jó lenne ha mindenki tisztában lenne a másik álláspontjával.. de azért ez mégsem olyan egyszerű. 
Nem tudom meddig mehetek el, vagy hogy mikor csinálok hülyeséget. Ja és persze a féltékenység még mindig bennem van. Próbálom összerakni a kirakós darabjait, de nagyon félek, hogy csak még rosszabb lesz, ha beigazolódik a gyanúm. 
Biztos hogy le fogok bukni, ennek be kell következnie és akkor ennyi volt. 
Ez az egész nem helyes, és nagyon mérgezi a napjaimat. De ha ettől eltekintünk mi marad még?
Azok az emberek, akikre sosem lehet számítani? Egyszer már eldöntöttem, többé nem hagyom magam. Úgysem változik semmi. 

Viszont hogy legyen valami igazán jó is.. elég a mosolyára gondolnom, ami akkor ott, csakis az enyém volt. 
Az élet igazán agyafúrt dolgokat produkál, amivel egymást keseríthetjük.. 

Gondoltam illő lenne írni ide valamit.. még az indulás előtt.
Kitudja mi lesz. Manapság semmiben se lehet biztos az ember.

Furcsa volt a búcsú.. még akkor is, ha nem örökre szólt.
Az utolsó alkalom pont a születésnapomra esett, így talán kicsit máshogy jöttek le a dolgok.
Nem mondom, hogy rossz volt.. csak elviseltem volna többet is. 
Le kéne állnom, és elfelejteni ezt az egészet. De nem fog menni. 
Még mindig ugyanazon kattogok. Miért is ne kaphatnék egy esélyt? 
Nem túl igazságos ez így.

Azt be kell látnom, hogy sosem lesz úgy, mint azt elképzeltem. Pedig nem voltak rossz tervek. Csak kicsit bonyolult két ember sorsáról egyedül dönteni.
De néha azért álmodozom én is. Milyen lenne ha..
Mondjuk úgy: tökéletes. 

Van pár dolog, ami közös bennünk, és ha hihetünk a sorsban, semmi sem történik véletlenül.
És nem fogom feladni. Még nem.

Nagyon vártam a mai napot. Vártam, és féltem is tőle.
Vagyis igazából magamtól.

Nem akartam felébredni a meséből, ahová menekültem. A valóság azonban kegyetlen. 
De ahogy ott volt karnyújtásnyira tőlem... megint nagyon elszabadult a fantáziám.
Kívülről semmi sem látszott - legalábbis remélem.. de közben nagyon máshol jártam, és mást csináltunk.

Szó nincs róla, hogy csak arra kellene. Kell mindenhogy.
Nem tudom mi az ami igazán számít vele kapcsolatban.
Talán hogy annyira különbözünk.. vagy hogy egy teljesen más életet tudna mutatni.
Végre az lehetnék, aki lenni akarok. 
Addig meg szenvedek.. 
Most már féltékeny is vagyok. Eddig nem sokszor volt ilyen, de most egy olyan emberre is "haragszom", akit nem is ismerek. Miatta. Nem is igazán haragszom, de tartózkodóbb vagyok vele, mint másokkal. Vetélytársnak tartom, ami önmagában nevetséges, de hát ez van. 

Sírni tudnék, hogy nem kapom meg. Hogy tudom, hogy ő sosem tekintene rám partnerként.. mert nem lehet. Mert az elvei nem engedik. 
Én pedig folyton csak bizonyítani akarok, hogy megmutassam - én is érek annyit mint mások. Még akkor is, ha fiatal vagyok. 

Annyira különbözik mindattól, amit eddig szerettem, de ettől olyan vonzó. Ő a kulcs a normális felnőtt világba, ami kizár minden gyerekes megnyilvánulást. 
Nem rocker, nem gonosz, nincs pénze, nem helyes. Gyakorlatilag semmi vonzó nincs benne egy külső szemlélő számára, de nekem már az elő pillanattól kezdve kitűnt a tömegből. 

Jó -, de olyan mértékben hogy én érzem gonosz szörnyetegnek magam mellette. 
Nem tudom mi lesz ezzel így, és hogy meddig fogom még bírni.
Akárhogy is akartam, nem múlt el az érzés. 

Valaminek történnie kell! Lehet jó, vagy rossz is. De nem akarok itt maradni a senki földjén, várni az öröklétig. 

Hmm.. a másikba kéne inkább írnom, elvégre azt várják. De most ide kényszerülök.
Hát nem tudom. Elérhetem valamikor azt a jót, amire törekszem? 
Erről írtam tegnap is. Elérni és megtartani a jót. De lehet hogy már nem akarom...

Az előttem lévő célok is olyan keserédesek. Jók, mert annak kell lenniük, de a felmerülő problémák 
miatt nem tudom kiélvezni őket.
Talán már korábban máshogy kellett volna döntenem. 
Annak örülök, hogy már most máshogy gondolkozom, mint korábban. Nem sírom vissza azt, aki voltam. 
Csak nagyon úgy tűnik, hogy mások nem akarják észrevenni a változást. Hogy már nincs szükségem arra a gyerekességre, ami akkor volt.

Szerencsére már csak pár nap, és újból ott lehetek, ahol a legjobb nekem.
Lesz elég dolgom, hogy mindent és mindenkit félre tudjak tenni. Csak annyi időm marad, amit az írásra szentelhetek, a többi pedig nem számít. 
Számítania kéne, de mindig megkapom a megerősítést, hogy helyesen döntöttem. 

De most kicsit megint nehéz lesz. Megint látni fogom Őt...
Ez már előre kiborít. És hiába keresgéltem a témában, és gyűjtöttem az infókat, ez kevés. Ha ilyen irányba változhatna az életem, elfogadnám. Egy percig sem gondolkodnék.
De nem fog. A társadalmi szakadékokat képtelenség áthidalni..

Vissza a valóságba. Mese vége. 

Azt hiszem kezdek megőrülni.
Nem tudom másképp magyarázni azt az érzelmi hullámvasutazást amin keresztülmegyek. 
Még mindig sok bennem a harag, és elég rendesen összejöttek a dolgok.. de ez már nem újdonság.


Van viszont más is. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Olyan gyorsan tört rám, mint a nyári vihar.. és most csak kapkodom a fejemet. Volt már ilyen, de az sem volt tartós. Nem mintha ebből lehetne bármi is.
Azt sem tudja hogy a világon vagyok. És nála elérhetetlenebb ember nem is létezik.
Az  a legfurcsább hogy azt leszámítva, hogy már az elejétől kezdve nagyon szimpatikus volt, nem foglalkoztam vele. Most meg rádöbbentem, hogy mégis érdekel. 
Egy világ választ el tőle. Semmi közös nincs bennünk. 
Szar érzés ezekkel szembesülni, de jobb ha nem áltatom magam.. 


Marad a távolról csodálás.. mert tényleg fel lehet rá nézni. 
Szégyen ez a fiatalabb korosztályra nézve. 




csak abban bízhatok, hogy hamarosan elmúlik ez az érzés..
csak ne lennének olyan gyönyörű szemei