Delora Mercel

Nagyon vártam a mai napot. Vártam, és féltem is tőle.
Vagyis igazából magamtól.

Nem akartam felébredni a meséből, ahová menekültem. A valóság azonban kegyetlen. 
De ahogy ott volt karnyújtásnyira tőlem... megint nagyon elszabadult a fantáziám.
Kívülről semmi sem látszott - legalábbis remélem.. de közben nagyon máshol jártam, és mást csináltunk.

Szó nincs róla, hogy csak arra kellene. Kell mindenhogy.
Nem tudom mi az ami igazán számít vele kapcsolatban.
Talán hogy annyira különbözünk.. vagy hogy egy teljesen más életet tudna mutatni.
Végre az lehetnék, aki lenni akarok. 
Addig meg szenvedek.. 
Most már féltékeny is vagyok. Eddig nem sokszor volt ilyen, de most egy olyan emberre is "haragszom", akit nem is ismerek. Miatta. Nem is igazán haragszom, de tartózkodóbb vagyok vele, mint másokkal. Vetélytársnak tartom, ami önmagában nevetséges, de hát ez van. 

Sírni tudnék, hogy nem kapom meg. Hogy tudom, hogy ő sosem tekintene rám partnerként.. mert nem lehet. Mert az elvei nem engedik. 
Én pedig folyton csak bizonyítani akarok, hogy megmutassam - én is érek annyit mint mások. Még akkor is, ha fiatal vagyok. 

Annyira különbözik mindattól, amit eddig szerettem, de ettől olyan vonzó. Ő a kulcs a normális felnőtt világba, ami kizár minden gyerekes megnyilvánulást. 
Nem rocker, nem gonosz, nincs pénze, nem helyes. Gyakorlatilag semmi vonzó nincs benne egy külső szemlélő számára, de nekem már az elő pillanattól kezdve kitűnt a tömegből. 

Jó -, de olyan mértékben hogy én érzem gonosz szörnyetegnek magam mellette. 
Nem tudom mi lesz ezzel így, és hogy meddig fogom még bírni.
Akárhogy is akartam, nem múlt el az érzés. 

Valaminek történnie kell! Lehet jó, vagy rossz is. De nem akarok itt maradni a senki földjén, várni az öröklétig.