A mai napom elég nehezen indult. Mondjuk az az igazság, hogy elég morgós vagyok az utóbbi időben.. lásd a tegnapi menekülést itthonról. Na mindegy.

De egész jól telt a nap, sőt, a vége jobb lett mint reméltem. Persze nyakunkon a szünet - ami max az ovisoknak lesz az, mert én be vagyok táblázva.. ez a kb. "meghalni sincs időm" verzió.
Viszont ma nem nagyon gondoltam rá. Annak úgyis holnap lesz a napja. Ezzel a gondolattal vígan elvoltam, meg persze töriztem, mert már ég a pofám ( büszkén kijelenthetem, hogy haladok ;) ). Erre haza jövök, és azzal kell szembesülnöm, hogy a sors ismét közbeszólt. 
Jött egy visszautasíthatatlan ajánlat - én pedig belebetegedtem volna, ha lecsapják a kezemről. Most hogy már biztosan az enyém, jön a rosszabbik része.
Mi lesz, és hogy lesz..? És mi lesz ezek után? Hajlok rá, hogy bővítsük a dolgokat, de közben folyton rettegek, hogy lebukom. Túl sokszor merül fel a neve. Ennek jó vége nem lehet. 
Azon gondolkozom, hogy végül is miért történik mindez? Velem van a gond? 
Hát nem éppen egy hétköznapi eset, de van olyan őrült, mint bárki másé. 
De ha nem én generálom, akkor ki, vagy mi? 
Nincsenek válaszok.

Az őrület már így is túlságosan elragadt..
lehúzott a mélybe.
Már csak az a kérdés, hogy ott maradok-e?
vagy..

nem, erre gondolni sem merek. 
Túl fájdalmas, ha nem sikerül. 

Na végre itthon..

igazság szerint már egy ideje itthon vagyok, de nem nagyon tudtam hogy mit írhatnék. 
Most se vagyok sokkal okosabb, de a mai nap legalább kicsit jobb volt, mint az utóbbi néhány.
Persze azt is mondhatnánk, hogy azért mert Ő is ott volt.. és ez így is van - részben. 

A mosolyától kikészülök. A tekintete pedig egyenesen a lelkemig hatol - ha van nekem egyáltalán olyanom, amit erősen kétlek, mindegy, nem is számít. 
De mégsem tetszik amit látok. Olyan furcsán néz rám, és fogalmam sincs hogy mit gondol valójában. 
Úgy néz rám, mint egy kislányra - akire még vigyázni kell. Ebben az a furcsa, hogy másokra nem így néz. Most vagy az van, hogy az újdonság erejével hatok rá..
vagy pedig átlát a szitán. 
Ettől komolyan tartok. Persze jó lenne ha mindenki tisztában lenne a másik álláspontjával.. de azért ez mégsem olyan egyszerű. 
Nem tudom meddig mehetek el, vagy hogy mikor csinálok hülyeséget. Ja és persze a féltékenység még mindig bennem van. Próbálom összerakni a kirakós darabjait, de nagyon félek, hogy csak még rosszabb lesz, ha beigazolódik a gyanúm. 
Biztos hogy le fogok bukni, ennek be kell következnie és akkor ennyi volt. 
Ez az egész nem helyes, és nagyon mérgezi a napjaimat. De ha ettől eltekintünk mi marad még?
Azok az emberek, akikre sosem lehet számítani? Egyszer már eldöntöttem, többé nem hagyom magam. Úgysem változik semmi. 

Viszont hogy legyen valami igazán jó is.. elég a mosolyára gondolnom, ami akkor ott, csakis az enyém volt. 
Az élet igazán agyafúrt dolgokat produkál, amivel egymást keseríthetjük..