A következő szint

Reménykedtem benne, hogy mára kicsit jobb lesz. De nem lett jobb. Éppen ellenkezőleg. Csak még jobban szenvedek.
Jobban gyűlölöm magamat, és ezt az egész szar világot, mint eddig bármikor.

Az a legjobb az egészben, hogy senki sem tudja jól kezelni ezt a helyzetet. Habár nem is várom el.
Egy csomó minden kavarog a fejemben. Kicsit megint lázadó kamasznak érzem magam. De ennél jóval többről van szó.
Valóban lázadok, és ahogy párom mondaná, nekem semmi sem felel meg. És ez tényleg így van. Minden rossz és minden fáj.
Vége szakadhatna már ennek. Hiszen mindennek vége szakadt az utóbbi időben.

Pár napon belül egy igen érdekes beszélgetésnek nézek elébe. Várom is meg nem is. Jó lenne végre mindent kiadni, de ebben a szar hangulatban...
Aztán lehet hogy "örihari" lesz. De ez van. Még az is jobb, mint a hazugság.

Párom is kibuktat folyton. Nélküle is könnyebb lenne.
Görcsösen kapaszkodom másokba, pedig el kéne már fogadnom, hogy túlságosan antiszoc vagyok.
Erős akarok lenni.
Csak egyszer és utoljára.

Vége?

Furcsa volt ez az év. Na meg az előző is.

Igazából töményen szar, néhány ritka pillanat kivételével.
De térjünk is rá a lényegre.

Egyik nap apám megemlített egy a közel múltban történt tragikus eseményt. Két fiatal csaj együtt lett öngyilkos. A neten ismerkedtek meg, és megtervezték majd végrehajtották. Apám persze kiakadt. Én kevésbé. Meg tudom érteni őket.
Ő persze be volt pánikolva, és megígértette velem hogy figyeljek az öcsémre... mert a net, meg nehogy csináljon valamit. Persze ez szép gondolat, és jogos.. de.
De ebből is látszik, hogy mennyire nem ismernek.

Dühös lettem és csalódott. Mindig csak mondtam hogy mit szeretnék. De nem vettek komolyan. Nem érdekelte őket.
És ezt az énemet nem is ismerik.
Persze egyből vad gondolataim lettek. Milyen jó lenne meglepni őket, egy igazán vad húzással. De persze annak tökéletesen kell sikerülnie, mert utána rosszabb lenne.

Visszatérve erre az évre.
Mindenhol a befejezést, a lezárást látom.
A számomra fontos dolgok nagy részének vége szakad. Van ami még pengeélen táncol, de az is inkább az árnyékos oldal felé dől.

Az emberek nem változnak. És még én mondtam egy régi barátnőmre, hogy semmit sem változott, pont olyan, mint amikor még jóban voltunk. De hát én sem változtam meg.
Még mindig ugyanaz a cél, csak közben jönnek, mennek a szereplők.

Várom a hónap végét.

Hol vagy kislány?

Nagyon régen írtam már ide. Nem is volt kedvem, meg jobb volt elvonulni a világtól.

Még mindig ugyanazon a hullámvasúton ülök. Vannak jobb és kevésbé jobb pillanatok.
Ma megint nagyon ideges voltam. Most meg csak tehetetlen vagyok.
Ki vagyok én? Már magam se tudom. Elcsúszok a valóság és az álmok rétegei között.

Szabad akarok lenni. Ez volt a legfontosabb gondolatom ma, és egész életemben.
Nem akarok eltűnni. Nem akarok egyedül lenni, de nem érzem szabadnak magam. Nem tehetem azt, amit akarok. Nincsenek szabad gondolatok se.
Sokszor tűnődöm a jövőn. Esküvő, család, stb.

Nem biztos hogy ezt akarom. Ha jobban belegondolok, semmi sem változna. Mi is kell nekem igazából? Hogy valakinek a felesége legyek, papír szerint is hozzá legyek kötve... vagy hogy egy napig minden rólam szóljon, végre rám figyeljenek.

A szabadság olyan dolog, amiről soha semmiért se fogok lemondani. Minden elrettent, ami az ellenkezőjéről szól. Még most is menekülök a felelősség elől.
Hatalmas bennem a harag és az elszántság. De még mindig képtelen vagyok önmagamról gondoskodni. Még csak meg se tudom védeni magam. Már azon agyalok, hogy pályát tévesztettem. De úgy érzem, ez lenne az egyetlen lehetőség, hogy segítsek másokon. De előbb magamnak kéne segítenem. Meg akarom találni azt a kislányt, aki sok sok évvel ezelőtt elveszett.

Őt még szerettem. Ő volt valaki.
Ő tudott küzdeni. Harcolt az igazáért. Nem fogta be a száját, és hallgatta el a véleményét, csak hogy ne utasítsák el.

-

Nehezen kezdek bele ebbe a bejegyzésbe, még a blog is vacakol. Valszeg az sem akarja hogy terheljem a lelki fájdalmakkal.

Most totálisan egyedül vagyok. A legfontosabb ember az életemben, a legfőbb támaszom nincs velem. És nagyon sokáig nem is lesz.
Nem várom hogy ezt bárki megértse, vagy hogy bárkit is érdekeljen. Elvégre engem sem érdekel más nyomora.
Csak hát mégis szar...
Sokat veszekszünk, de még így is nagyon összetartunk.
Ő mindig mellettem állt, amikor mindenki más elárult. Már pedig nagyon sokan elárultak. Nincs is olyan, aki ne tette volna.
Talán már nem is érdekel az egész.
Vannak, mert kellenek, de nem igazán hiszem el amit mondanak. Senkinek se.
Marad a mosoly és a bólogatás. Így könnyebb.

Nekem ő a család, mert a valódi családom számomra halott. Csak léteznek, élnek körülöttem...
Mikor anyám beszólt, hogy: "így legalább lesz pénze..."  legszívesebben felrúgtam volna. Annyira tudom utálni, és tényleg annyira jelentéktelen számomra...

Nem akarok túl sok marhaságot leírni ide. Egyrészt úgysem olvassa senki, másrészt szarnak az egészre.

Egyszer majd minden rendbe jön. Együtt leszek vele, és mindent magam mögött hagyok. Új életet kezdek, remélhetőleg egy másik országban, és ide soha nem térek vissza...

Visszatekintő

Gondolkoztam hogy írjak-e, vagy sem... aztán mégis belekezdtem.

Sok sok gondolat kavarog a fejemben, és jó lenne elrendezni.

Az elmúlt év mindenképpen hosszú és tartalmas volt. Tele volt bosszússággal, örömmel, boldogsággal és szomorúsággal. Nem tudok boldogon belekezdeni az új évbe. Még mindig sok a gondom. Visszahúz a múlt.
Nemrég nagyot csalódtam, kibaszottul pofára estem. Most ott tartok, hogy már semmiben sem hiszek. Elvégre hazudni és sunnyogni a legkönnyebb. Kinek lehet még hinni?
Persze kapásból van pár ilyen ember, akik mondhatnak bármit, még ha totális képtelenség is az... akkor is el fogom hinni, mert szeretem őket. Nincs okom a gyanakvásra, és amikor kiderül hogy mégsem minden fenékig tejfel... na akkor mindennek vége. Csak ülök, és nézek ki a fejemből. Egy szót sem tudok szólni, és azt se tudom mihez kezdjek.
Aztán lassan összerakom az életemet, megint előlről. Próbálok újra bízni az emberekben, de már sokkal nehezebb. Nincsenek kapaszkodók, tehetetlenül vergődök, mert kihasználtak és eldobtak.
Annyi mindent tudnék még írni ide... de minek?
A gondjaimat csak én oldhatom meg, és ahogy Csibém mondaná:
Vannak emberek, akiknek a jó sem elég jó... 
és ez valóban így van.

Túl sokszor kerestem magamban a hibát, és túl sokszor voltam bohóc, hogy másokat szórakoztassak...
lehet keresni más játékszert, vagy fel lehet nőni, és válallni a felelősséget!!!

Nem lett túl boldog blog, de ez az én életem. Akinek nem tetszik, kopjon le, töröljön le... és tűnjön el.

itt most zárom soraimat,
jóccakát!


egy kis pozitívum:

belekezdtem egy új töribe, aminek az Angyalok címet adtam :D
tudjátok, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve...