Megint Karácsony van... sajnos.
Talán hülyén fog hangzani, de úgy utálom az egészet, ahogy van.
Régen szerettem, amikor még kicsi voltam, és megvolt az igazi hangulata.
Készülődtünk az ünnepre. Még az adventi gyertyagyújtás és az éneklés is megvolt. Ma már semmi. Csak a pörgés, meg az idegeskedés.
Nyűgként gondolok erre a pár napra. Mert valóban semmi hangulata nincs. Ha kinézek az ablakon, sáros, esős tavaszi idő fogad... és kérem ma dec. 24-e van!
Ha a családomat szemlélem, még rosszabb. Csak basztatás, a kiabálás meg a feszültség megy végig. Ünnep előtt, és ünnep után is. Amikor összegyűlik a szent család, megy a bájvigyor pár óráig (de olyan szinten, hogy majd elokádom magam...), aztán meg majdnem egymás torkának mennek, meg a sok pletyka egymás háta mögött...
A bevásárlás kész katasztrófa.
Ordibálás, lebaszás és minden és mindenki szar és rossz, és drágaság van, és utálom... csak ez megy végig.
Tegnap baromi jó napom volt. Kaptam egy teljes napot, amikor mindent elfelejthettem. "Nem volt karácsony", nem volt veszekedés. És nagyon nagyon jól éreztem magam.
Aztán gyorsan vége lett, és nekem már erősen sírhatnékom támadt.
Ha jönnek az ünnepek, már előre görcsben van a gyomrom. Nem kérek semmit, csak léphetnék le erre a pár napra... annyira nem akarom. És minden évben egyre rosszabb lesz, vagy csak én tűröm egyre kevésbé.
Boldog Karácsonyt!
Megint elég nagy a kavarodás...
nem tudok mit kezdeni bizonyos emberekkel. Talán jobb lett volna, ha bizonyos dolgokat másként intézek.
Sok dolgot kellett volna másként csinálnom.
De most ez a legkisebb baj. Újfajta érzéseket fedezek fel magamban, amiknek nem kéne létezniük. Rég volt már ilyen, és akkor sem volt jó. Gyűlöltem az egészet. Ebből a harcból csak én jöhetek ki rosszul. Mint akkor régen is...
Nem tudom mit tegyek. Egyrészt hülyeség az egész, másrészt örömmel kapaszkodnék ebbe az álomba. Persze semmit sem érnék el vele, csak magamat kínzom. És inkább gondolni sem akarok arra, hogy mi lenne ha ez kitudódna. Nagy égés, sok sírás és veszekedés. Tényleg úgy hülyeség, ahogy van.
Csak most jól esik ezen agyalni.
Remélem hamarosan túljutok ezen, mert nem kéne felrúgni az amúgy is zavaros kis életemet...
Ezek a szavak nagy jelentősséggel bírnak mindenki számára, aki hisz bennük. Én hiszek bennük. Megtanultam hinni.
Az élet nagyon bonyodalmas tud lenni, és lehetetlen kiszámítani hogy mi lesz másnap. Sokszor csak a pillanat fontos, és sokszor hozunk rossz döntéseket, és ilyenkor egyáltalán nem mindegy, hogy van-e ott valaki velünk, aki segít szembenézni bűneink következményével.
Még a felnőttek is követnek el hibákat, és keményen meg kell fizetni azt a bizonyos tanulópénzt. Nem mondom hogy mindent érdemes kipróbálni, de egy biztos... minden okkal történik.
Azt nem tudom hogy jelen esetben mi volt az a bizonyos ok, de az garantált, hogy történtek változások. Jók is, rosszak is.
A jónak csak örülni tudok. Habár eddig is biztos voltam ebben, de ha lehet ezt fokozni, akkor még sokkal sokkal jobb, erősebb lett! Olyan, ami sosem fog elszakadni.
Ez nagyon érzelgősen hangozhatott, de tényleg ez az igazság. És most jobban érzem magam, hogy ezt kiírhattam magamból.
Inkább most blogolok... később már nem menne.
Az utóbbi pár nap borzalmas volt. Sosem volt még ennyire szar. És remélem hogy nem is lesz többé.
Nem voltam/voltunk erre felkészülve. Hogy minden elromlik napok alatt...
Küzdöttünk, és küzdött ő is. Még most sem akarja feladni, még mindig ragaszkodik az életéhez. Nem voltak hatalmas vágyai, csak élni szeretett volna. Most mindennek vége lesz. Borzalmasan érzem magam.
Magamat hibáztatom, és mindenki mást is.
És rohadtul nem érdekel azoknak a véleménye, akik csak oda vetik, hogy ne foglalkozzak vele... csak egy állat volt. Ennyi erővel miért érdekeljen egy ember halála?! Az meg csak egy ember volt. Marad belőlük elég.
Igazságtalanság, hogy nem történnek csodák. Velünk nem. Mindig csak másokkal. Minden jó dolog, csak másokkal történik...
Búcsúzni mindig borzalmas, de ez annyira végleges, hogy megszakad a tőle a szívem...
