Boldog Születésnapot!

Megint eltelt egy év. Ismét öregebb lettem.
De azért annyira mégsem, amennyire szeretnék. Furcsa, de én jobban várom a dolgok végét, mint hogy kiélvezném a helyzetet.

Furcsa mód egész jól telt a tegnapi nap. Nem is gondoltam, hogy valóban boldog leszek. De pár órára az voltam.
Persze gyorsan visszazökkentem a régi kerékvágásba.

Az új blogommal nem haladok olyan jól, mint ahogy szeretném. Pedig nagy terveim vannak vele. Ez is csak most tudatosult bennem. A történet végét már tudtam. A sajátomét is. Miért ne lehetne ugyanaz a kettő. Vonjuk csak össze. Ennek így kell lennie. Számomra nincs más út...

A vasárnap esti veszekedés anyámmal, rádöbbentett hogy hiába is küzdök. Megint csak áltattam magam. Aztán még aznap, egy hozzám nagyon közel álló személy is bizonyított...
Ő sem vesz komolyan. Ahogy senki sem.
Engem sose becsültek túl sokra. Mindig is előre borítékolhattam a bizonyítványomat, és nem csak az iskolában...

Most ezek után, kinek van még kedve küzdeni? De komolyan?!
Hát ezek lennének az én szülinapos derűs gondolataim...

Boldog Születésnapot!

-

Eredetileg nem ide akartam blogolni, hanem a másik blogba.. de így alakult.
Vannak olyan napjaim, amikor a maradék józan eszem is továbbáll. De hát mit lehet tenni?


Tudjátok, tipikus alap szitu.
Meglátjátok őt. Az álompasit. És csak vágyakoztok utána. Ilyen olyan indokokkal, de lehetetlen hogy találkozzatok vele. De tényleg az?


Egyfolytában ezt látom a különböző blogokon. Sírnak az elérhetetlen imádottjuk után. Akivel sosem lehetnek egy légtérben. Nyílván vannak helyzetek, amikor ez valóban lehetetlen.. de ha csak annyi az indok, hogy másik országban lakik akkor még semmi sincs veszve. Ha nem most, akkor majd később. Lényeg hogy ne adjátok fel, és ne nyivákoljatok feleslegesen.

Én se adtam fel. Pedig nekem némileg korlátoltabb a dolog.


Az én fehér lovas szőke hercegem, évek óta halott.. pechemre csak a halála után "ismertem meg". Én már egész biztosan nem fogok vele találkozni, vagy a hangját hallani.. élőben.

Na látjátok, ez az igazi szívás.
Ha ezt végiggondoljátok, már nem olyan tragikus a helyzetetek.


De azért én sem adom fel végleg a reményt :D
Azt tudom hova került, csak mennem kell utána. Könnyítésként, az instrukciókat már megadta.

Csak még gyűjtöm az útravalót.. Az én metal hercegem (L)

A kívülállók

Megint nem tudok aludni. Már az sem kapcsol ki. Csak fekszem a sötétben, és nézek ki a fejemből.
A fejem.. na igen, az megint fáj. Már szinte minden nap fáj. Az lenne a furcsa, ha nem fájna. Nem tudom hogy ez testi vagy lelki eredetű. Lényeg hogy van. Ez még azt jelenti hogy élek.
Legalább a fájdalom is emlékeztet valamire.

Olyan hihetetlen, hogy percek alatt dől össze a boldogság. Már a legapróbb dolog is felbassza az agyamat. Nekem egy ingerek nélküli világban kéne élnem. Egy elzárt helyen.

A Mechanikus narancs című film jut eszembe erről. Az egy igazán beteg film. Kicsit értelmetlennek tűnhet elsőre, de bőven van jelentése. Abból is csak az jön le, hogy az ember egy igazi állat, a kapcsolatoknak nincs jelentőssége és van amin nem lehet változtatni. A kínzás sem megoldás, ezt saját bőrömön tapasztalom minden egyes nap.

Annyira nem is értem, hogy miért írom ezt le. Érdekel ez valakit? De úgy igazán? Ugye senki se érti, hogy mire gondolok?
Talán jobb is.
Már annyira unalmas a sok "jó tanács". - Menj orvoshoz, változz meg, stb stb.. - mert ez így megy, ugye? Azt is szeretem, amikor a megoldás abból áll, hogy nem vesszük észre a problémát, vagy csak eltűnünk..
Igen, ez tényleg sokkal könnyebb, mint folyton a siránkozást hallgatni.

Idáig egy blogot találtam, ahol a csajszi leírta ezeket a dolgokat. Ő igazi rokonlélek. Mikor a bejegyzéseket olvastam, teljesen magamra ismertem. Talán önzőség éljenezni. De legalább nem vagyok egyedül. Ez valamilyen szinten bátorít.

Hányan vagyunk még, szerte a világban? Mi, akik csendben szenvedünk. Akik akkor is mosolygunk, amikor ordítani szeretnénk. Mi, akiket a legjobb barátjuk és a családjuk sem ismer igazán.
Mi vagyunk a társadalom számkivetettjei.

Az is roppant mókás, amikor valaki benyögi: - én jól ismerlek - ohh tényleg? mert szerintem nem.. már én sem tudom hogy ki vagyok, hogy mi maradt meg belőlem. Már arra sem emlékszem hogy milyen voltam régen. És akkor megkapom.. engem jól kiismertek.. hát kössz!

"Próbálok beszélgetni veled, de te fáradt vagy, aludjunk, majd holnap beszélgetünk! Holnap viszont újabb feladatok vannak, újabb munkanap, vacsorák, alszunk és másnap beszélgetünk. Ebből áll az életem: várom azt a napot, amikor újra mellettem leszel, egészen addig, amíg bele nem fáradok, és többé nem kérek semmit, teremtek magamnak egy világot, ahova elbújhatok, amikor szükségem van rá: nem túlságosan távol, nehogy úgy tűnjön, mintha független életem volna, de nem is túlságosan közel, nehogy úgy tűnjön, mintha be akarnék törni a te univerzumodba." - Paulo Coelho -

"A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai" - Milan Kundera -

"Egyedül. Igen, ez a kulcsszó, nincs is még ilyen szörnyű szó. A gyilkosság meg sem közelíti, a pokol pedig csak szegényes szinonímája"

"A blog a legnagyobb nyílvánosság előtt gyakorolt magány" - Balla D. Károly -

Egyedül?

Vegyes érzelmekkel indultam ma suliba. Aztán amikor oda értem, minden nagyon jó lett. Azonnal tudtam hogy ez hiányzott. Hogy ott lehessek köztük. Persze elég nagy a para a gyakorlat meg a vizsgák miatt, de mégis sokkal jobb mint itthon.

Nem azzal megy el az egész napom, hogy hallgatom a hazugságokat, és kesergek a valóság keserű piruláján.
Ott erre nincs idő. Van viszont nevetés, és alapvetően jól elmegy az idő.

Aztán haza jövök, és minden visszatér a valóságba. Ahol nincs más, csak hazugság és veszekedés.

Ha tehetném eltűnnék, és mindenkit magam mögött hagynék. Nem hiszem hogy bárkinek is feltűnne valami. Eddig sem úgy viselkedtek. Najó, azért van 2 ember, akiknek hiányoznék. De senki másnak.

Az életem majdnem nyitott könyv a blog miatt. De még így sem vesznek észre. Nem kérek sajnálatot, meg mézesmázos ígéreteket. Semmi sem lesz valóság. Hazudni könnyebb, mint betartani egy ígéretet.

Szar dolog hogy nem tudom kire számíthatok. Bizonytalanságban élek. A barátaim is hol vannak, de leginkább nincsenek. Aztán szökőévente egyszer észreveszik hogy valami nem oké. Legalább szenvednének kicsit ők is. De ők sosem fognak. Még csak át sem érzik.

Túl sok érzekem kavarog bennem, fele se kéne. Nekem lenne a legkönnyebb, szépen csendben, egyedül..