Gondoltam illő lenne írni ide valamit.. még az indulás előtt.
Kitudja mi lesz. Manapság semmiben se lehet biztos az ember.

Furcsa volt a búcsú.. még akkor is, ha nem örökre szólt.
Az utolsó alkalom pont a születésnapomra esett, így talán kicsit máshogy jöttek le a dolgok.
Nem mondom, hogy rossz volt.. csak elviseltem volna többet is. 
Le kéne állnom, és elfelejteni ezt az egészet. De nem fog menni. 
Még mindig ugyanazon kattogok. Miért is ne kaphatnék egy esélyt? 
Nem túl igazságos ez így.

Azt be kell látnom, hogy sosem lesz úgy, mint azt elképzeltem. Pedig nem voltak rossz tervek. Csak kicsit bonyolult két ember sorsáról egyedül dönteni.
De néha azért álmodozom én is. Milyen lenne ha..
Mondjuk úgy: tökéletes. 

Van pár dolog, ami közös bennünk, és ha hihetünk a sorsban, semmi sem történik véletlenül.
És nem fogom feladni. Még nem.

Nagyon vártam a mai napot. Vártam, és féltem is tőle.
Vagyis igazából magamtól.

Nem akartam felébredni a meséből, ahová menekültem. A valóság azonban kegyetlen. 
De ahogy ott volt karnyújtásnyira tőlem... megint nagyon elszabadult a fantáziám.
Kívülről semmi sem látszott - legalábbis remélem.. de közben nagyon máshol jártam, és mást csináltunk.

Szó nincs róla, hogy csak arra kellene. Kell mindenhogy.
Nem tudom mi az ami igazán számít vele kapcsolatban.
Talán hogy annyira különbözünk.. vagy hogy egy teljesen más életet tudna mutatni.
Végre az lehetnék, aki lenni akarok. 
Addig meg szenvedek.. 
Most már féltékeny is vagyok. Eddig nem sokszor volt ilyen, de most egy olyan emberre is "haragszom", akit nem is ismerek. Miatta. Nem is igazán haragszom, de tartózkodóbb vagyok vele, mint másokkal. Vetélytársnak tartom, ami önmagában nevetséges, de hát ez van. 

Sírni tudnék, hogy nem kapom meg. Hogy tudom, hogy ő sosem tekintene rám partnerként.. mert nem lehet. Mert az elvei nem engedik. 
Én pedig folyton csak bizonyítani akarok, hogy megmutassam - én is érek annyit mint mások. Még akkor is, ha fiatal vagyok. 

Annyira különbözik mindattól, amit eddig szerettem, de ettől olyan vonzó. Ő a kulcs a normális felnőtt világba, ami kizár minden gyerekes megnyilvánulást. 
Nem rocker, nem gonosz, nincs pénze, nem helyes. Gyakorlatilag semmi vonzó nincs benne egy külső szemlélő számára, de nekem már az elő pillanattól kezdve kitűnt a tömegből. 

Jó -, de olyan mértékben hogy én érzem gonosz szörnyetegnek magam mellette. 
Nem tudom mi lesz ezzel így, és hogy meddig fogom még bírni.
Akárhogy is akartam, nem múlt el az érzés. 

Valaminek történnie kell! Lehet jó, vagy rossz is. De nem akarok itt maradni a senki földjén, várni az öröklétig. 

Hmm.. a másikba kéne inkább írnom, elvégre azt várják. De most ide kényszerülök.
Hát nem tudom. Elérhetem valamikor azt a jót, amire törekszem? 
Erről írtam tegnap is. Elérni és megtartani a jót. De lehet hogy már nem akarom...

Az előttem lévő célok is olyan keserédesek. Jók, mert annak kell lenniük, de a felmerülő problémák 
miatt nem tudom kiélvezni őket.
Talán már korábban máshogy kellett volna döntenem. 
Annak örülök, hogy már most máshogy gondolkozom, mint korábban. Nem sírom vissza azt, aki voltam. 
Csak nagyon úgy tűnik, hogy mások nem akarják észrevenni a változást. Hogy már nincs szükségem arra a gyerekességre, ami akkor volt.

Szerencsére már csak pár nap, és újból ott lehetek, ahol a legjobb nekem.
Lesz elég dolgom, hogy mindent és mindenkit félre tudjak tenni. Csak annyi időm marad, amit az írásra szentelhetek, a többi pedig nem számít. 
Számítania kéne, de mindig megkapom a megerősítést, hogy helyesen döntöttem. 

De most kicsit megint nehéz lesz. Megint látni fogom Őt...
Ez már előre kiborít. És hiába keresgéltem a témában, és gyűjtöttem az infókat, ez kevés. Ha ilyen irányba változhatna az életem, elfogadnám. Egy percig sem gondolkodnék.
De nem fog. A társadalmi szakadékokat képtelenség áthidalni..

Vissza a valóságba. Mese vége.