-

Nehezen kezdek bele ebbe a bejegyzésbe, még a blog is vacakol. Valszeg az sem akarja hogy terheljem a lelki fájdalmakkal.

Most totálisan egyedül vagyok. A legfontosabb ember az életemben, a legfőbb támaszom nincs velem. És nagyon sokáig nem is lesz.
Nem várom hogy ezt bárki megértse, vagy hogy bárkit is érdekeljen. Elvégre engem sem érdekel más nyomora.
Csak hát mégis szar...
Sokat veszekszünk, de még így is nagyon összetartunk.
Ő mindig mellettem állt, amikor mindenki más elárult. Már pedig nagyon sokan elárultak. Nincs is olyan, aki ne tette volna.
Talán már nem is érdekel az egész.
Vannak, mert kellenek, de nem igazán hiszem el amit mondanak. Senkinek se.
Marad a mosoly és a bólogatás. Így könnyebb.

Nekem ő a család, mert a valódi családom számomra halott. Csak léteznek, élnek körülöttem...
Mikor anyám beszólt, hogy: "így legalább lesz pénze..."  legszívesebben felrúgtam volna. Annyira tudom utálni, és tényleg annyira jelentéktelen számomra...

Nem akarok túl sok marhaságot leírni ide. Egyrészt úgysem olvassa senki, másrészt szarnak az egészre.

Egyszer majd minden rendbe jön. Együtt leszek vele, és mindent magam mögött hagyok. Új életet kezdek, remélhetőleg egy másik országban, és ide soha nem térek vissza...

Visszatekintő

Gondolkoztam hogy írjak-e, vagy sem... aztán mégis belekezdtem.

Sok sok gondolat kavarog a fejemben, és jó lenne elrendezni.

Az elmúlt év mindenképpen hosszú és tartalmas volt. Tele volt bosszússággal, örömmel, boldogsággal és szomorúsággal. Nem tudok boldogon belekezdeni az új évbe. Még mindig sok a gondom. Visszahúz a múlt.
Nemrég nagyot csalódtam, kibaszottul pofára estem. Most ott tartok, hogy már semmiben sem hiszek. Elvégre hazudni és sunnyogni a legkönnyebb. Kinek lehet még hinni?
Persze kapásból van pár ilyen ember, akik mondhatnak bármit, még ha totális képtelenség is az... akkor is el fogom hinni, mert szeretem őket. Nincs okom a gyanakvásra, és amikor kiderül hogy mégsem minden fenékig tejfel... na akkor mindennek vége. Csak ülök, és nézek ki a fejemből. Egy szót sem tudok szólni, és azt se tudom mihez kezdjek.
Aztán lassan összerakom az életemet, megint előlről. Próbálok újra bízni az emberekben, de már sokkal nehezebb. Nincsenek kapaszkodók, tehetetlenül vergődök, mert kihasználtak és eldobtak.
Annyi mindent tudnék még írni ide... de minek?
A gondjaimat csak én oldhatom meg, és ahogy Csibém mondaná:
Vannak emberek, akiknek a jó sem elég jó... 
és ez valóban így van.

Túl sokszor kerestem magamban a hibát, és túl sokszor voltam bohóc, hogy másokat szórakoztassak...
lehet keresni más játékszert, vagy fel lehet nőni, és válallni a felelősséget!!!

Nem lett túl boldog blog, de ez az én életem. Akinek nem tetszik, kopjon le, töröljön le... és tűnjön el.

itt most zárom soraimat,
jóccakát!


egy kis pozitívum:

belekezdtem egy új töribe, aminek az Angyalok címet adtam :D
tudjátok, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve...