Nagyon régen írtam már ide. Nem is volt kedvem, meg jobb volt elvonulni a világtól.
Még mindig ugyanazon a hullámvasúton ülök. Vannak jobb és kevésbé jobb pillanatok.
Ma megint nagyon ideges voltam. Most meg csak tehetetlen vagyok.
Ki vagyok én? Már magam se tudom. Elcsúszok a valóság és az álmok rétegei között.
Szabad akarok lenni. Ez volt a legfontosabb gondolatom ma, és egész életemben.
Nem akarok eltűnni. Nem akarok egyedül lenni, de nem érzem szabadnak magam. Nem tehetem azt, amit akarok. Nincsenek szabad gondolatok se.
Sokszor tűnődöm a jövőn. Esküvő, család, stb.
Nem biztos hogy ezt akarom. Ha jobban belegondolok, semmi sem változna. Mi is kell nekem igazából? Hogy valakinek a felesége legyek, papír szerint is hozzá legyek kötve... vagy hogy egy napig minden rólam szóljon, végre rám figyeljenek.
A szabadság olyan dolog, amiről soha semmiért se fogok lemondani. Minden elrettent, ami az ellenkezőjéről szól. Még most is menekülök a felelősség elől.
Hatalmas bennem a harag és az elszántság. De még mindig képtelen vagyok önmagamról gondoskodni. Még csak meg se tudom védeni magam. Már azon agyalok, hogy pályát tévesztettem. De úgy érzem, ez lenne az egyetlen lehetőség, hogy segítsek másokon. De előbb magamnak kéne segítenem. Meg akarom találni azt a kislányt, aki sok sok évvel ezelőtt elveszett.
Őt még szerettem. Ő volt valaki.
Ő tudott küzdeni. Harcolt az igazáért. Nem fogta be a száját, és hallgatta el a véleményét, csak hogy ne utasítsák el.
