Nem gondoltam hogy ilyen hamar írni fogok. De jobb ez így.
Az elmúlt pár nap nagyon tragikus volt. A család sosem egyszerű téma. A konfliktus már meg volt, de nem gondoltam hogy ennyire elfajul.
Most megint itthon vagyok/vagyunk.
De itt se érzem jól magam. Már nem érzem hogy ez lenne az otthonom. Csak vándorlok egyik helyről a másikra.
Azzal bíztatom magam, hogyha meg lesz a saját lakás, minden jobb lesz. De tényleg úgy lesz? Lehet hogy ez is csak álom?
Tegnap jól megfogalmaztam amit érzek.
Olyan vagyok mint egy földönkívüli, akit ide száműztek.
Küzdök minden pillanatban, és tényleg vannak dolgok amik lekötnek. De ez sem elég. A legnagyobb igazság az, hogy igazából semmi sem érdekel.
Mintha a távolból figyelném a világ dolgait. Nem tudok közel kerülni az emberekhez.
Nem arról van szó, hogy nem akarom megérteni őket vagy nem figyelek oda rájuk, csak egyszerűen annyira távoliak.. hogy semmit sem értek.
Van előttem egy képzeletbeli fekete fátyol, ami semmit sem enged át.
Hiába süt a nap, nem érzem azt az éltető erőt, amit sugároz felénk.
Hiába beszélnek hozzám a barátok, nem értem hogy mit akarnak tőlem. Nem merek válaszolni.
Elbújok a fekete fátyol mögött..
